Legfrissebb Trabant túra: Kaukázusok

Budapest — Kaukázusok 2018

Budapest — Újabb túrára indul a Trabant-expedíció, amelynek tagjai már annyi távoli vidéket szeltek át veterán kétütemüjűkkel: ezúttal a Kaukázus vidékét hódítják meg.

1. rész

– Miután épségben hazatértünk sivatagi túránkról, egy újabb kalandra indulunk. A trabantos világjárások sorában a következő ideánk támadt: járjuk be híres magyar elődeink útvonalait, életútjuk egyes állomásait, emléket állítva ezzel munkásságuknak – tudtuk meg Vadász Zsolttól, aki csapatával, a Geonautákkal ezúttal egy újabb négykerekűt állított csatasorba.
A srácok először Zichy Mihály (1827–1906) nyomába erednek.
– A több ezer kilométeres út célja, hogy eljussunk Grúzia fővárosába, ahol megkoszorúzzuk majd az emlékművét – tette hozzá a kalandor, akitől azt is megtudtuk: járművük most hegyi utakra van felszerelve, még felpáncélozták a kocsi alját is.

1. nap 
 
2018 jún. 28 Budapest-Zenta
Indulás Budapestről a kora délutáni órákban.
M5 Szegenek, a volt Bamakós társ és a Bitó familia meglátogatása.
Röszkén 2 órás várakozás, Zenta. Alvás egy másik Bamakós kollégánál, Bús Pistánál.
Az időjárás rapszodikus, a határtól lelkesen reklámozzuk a trabit. Képeslapokat és kártyanptárt osztogatunk az érdeklődőknek. Ismerkedünk Szerb cigánylányokkal a határforgalmi dugóban.
A vaskerítésnél "rongyrázás" , külön rendőrök felügyelik a határzárt.
A dugó kellős közepén zárlatossá, kontakthibássá válik a szivargyújtó aljzat és szerelgetés közben viszi magával a generátor gerjesztő áramkörét is.
Nemokos megoldásnak tűnik, de legalábbmár ezt is tudjuk.
Biztositékcsere, a generátor úrja termel, és bekötünk újabb, (természetesen kinai) szivargyujtó aljzatot is. Mindezt persze araszolgatás közben.
Kicsit később poénkodunk is a szalagkorláton támaszkodó digókkal, hogy bizony ezzel az autóval el merünk indulni a Világ végére is mert egalábbis röptében szerelhető.
Zentán első blikk-re odatalálok Pistához, annak örömére, hogy a múltkor négyen navigáltak hátulról és órákat kanyarogtunk a városban. Ha nem zavar bele senki, egyszerűbb.
Persze azért a vérszívás itt is megvan a két órás késés miatt.
A "sose tanuljátok meg" , hogy ez itt a Balkán, és tessék időben indulni- szöveg az dobja magát.
Persze, a helyieknek könnyű, mi lekéstük a kishatárt, hát sorbanálltunk. 

2. nap 

A reggel korai indulás kevéssé jött össze.
Szeretem az egyszerű, világos gondolkodású embereket. Akik szókimondóak és nem kell gondolkoznom azon, mit is akartak kifejezni.
Egy egy komoly politikusunk hosszadalmas beszédének összefoglalása általában a nagy Semmi.
Na. Ez a nap Zentán nem igy indult.
A hat órai kelés rendben volt, de az azt követő világpolitikai megbeszélés jól eltájolta az órát.
A kávézás Pistánál egy szertartás. 8.30-ra keveredtünk ki a bevásárló központhoz egy kis készletfeltöltésre.
Mint kiderült, Dinárunk nem túl sok, ezért aztán küzdhettünk útközben az Euro-Dinár váltással is.
Zentán még láttam a körforgalom elhagyása után egy szimpatikus hotelt, eltettem az infot a következő tura alkalmára szeptemberre.
Napközben jelentős esőzések okoztak némi lassulást és a szerb pálya kritikán aluli minősége. Az ára meg kritikán felüli.
Az autónk mindenkinek tetszik, kürtölnek, villognak, integetnek.
Egyetlen autos társaság nem fogadta el az ajándék képeslapunkat, természetesen magyarok voltak.
Zenta után a pékséget Tornyoson persze nem találtuk, úgyhogy a kajázás elég karcsúra sikerült a mai napon.
A Szerb-Bolgar határ ugyanúgy sorbanállás, kicsit visszasirtuk a komcsi rendszert, amikor bárhová indultál el, mindenhol a határsorban állás volt a menü.
Az egyetlen egzotikum számomra, ahogy a cirill betüs feliratokat probálom megfejteni. Nem kicsit komikus a dolog.
Az esti órákban érünk át Bulgáriába, elmegyünk Szofia mellett és a Trákiába vezető autópálya egyik parkolójában verek sátrat. A társam az autóban nyugszik a kutyámmal. Benzinkuti vacsora, saslik+sopszka.
Az éjszaka nyugisan telt. Kicsit esős és főként zajos volt.
A bulgár pálya nyomvályús és a matricás formában működik.

3. nap

Ébresztő 6.30.
Elindulás 8 óra
Kicsit döcögősen megy még az összepakolás, kávéfőzés.
A reggeli kimaradt, majd valahol tizóraizunk, talán.
Tegnap este 22 órakor elhajoltunk, de mivel nem mentünk le kempinget keresni, sporoltunk 100+100 km-et, oda-vissza.
Igy a Sofia utani Batak Eco Camp jó lesz tartaléknak a következő alkalomra.
A pályára visszaállva is találtunk egy Outlet hotelt, ez is jó lesz tartalék infonak. Plovdiv előtt van kb.35km.-re.
A trabi 6 és 8 literes fogyasztás között ingadozik, attól függően mennyit araszolgatunk a határokon.
A mai célunk Rodosto és még egy pici. Valami kemping kellene már mielőtt nekivágunk Törökország átszelésének.
Bulgária után a török határátkelés elég gyorsan ment. Váltottunk egy kis török lirát is. Tudjuk, nem a legcélszerübb a határon váltani, de úgy tűnik ebben az országban nincs minden sarkon pénzváltó. Viszont a benzinkutasok többnyire segitőkészek és korrektek.
Az autópálya matricát az első kúton vettük meg, valamiféle elektronikus rendszer, ennek örömére mindjárt az első kapu kisípolt bennünket. Nem álltunk meg, lesz ahogy lesz.
Az út állapota nem túl jó, nem túl rossz, amolyan utazható.
Rodostó szép zegzugos, Boszporusz parti városka. Ide én is szivesen emigrálnék. Azért tömeg az van. A tábla szerint szolid 200 ezres város, de pörög, mint egy megkergült dervis. Ha itt ez van, mi lesz Isztambulban?
Rákoczi ház megtekintése és fotózkodás.
Utána irány a tengerparti kemping. Rögtön hármat is találunk belöle. Az első mellett elszaladunk, a második kihalt, a harmadikban egy kirgiz hölgy probál bennünket infóval és jotanacsokkal ellátni. Az ár kicsit emelt, de ennek ellenére rábólintunk, elmegyünk és mégse térünk vissza. A bazárlátogatás után az első kemp újbóli megközelitése lett a megoldás. Szolid ár, szolid szolgáltatás.
Érdekesség, hogy hétvége van és tele a tengerpart piknikező fiatalokkal. Nem a diszkot, meg a hülye zenét nyomják, hanem kijönnek sátorozni, tüzet rakni, grillezni. Nem a telefonjukat nyomogatják, hanem TÁRSAS játékot játszanak.
"Kell egy ház", no nem az óceán, hanem a Boszporusz partján.
Gyönyörü naplementés képeket lőttem.

4. nap

2018. júl. 1 Tekir Dag- Samsun camp
Tekir Dag az egyenlő Rodostó. Kicsit a város szélén kempingeztünk. Kora hajnali keléssel, mérsékelt sebességű összepakolással már reggel hétkor az úton voltunk. Az itt helyi idő szerint már nyolc óra. Az időjárás mára napfényesnek igérkezik, tegnap még megcsapkodott bennünket az eső.
Útirányunk Istambul és a Boszporusz átkelés. Ma már Kis-Ázsiában autózunk tovább. Zoltán reggel a kempingben sikeresen váltott török lirát, így ma nem kell ezzel bajlódnnk.
Istambul brutál város, órákon keresztül megyünk át rajta, úgy hogy nincs egy talpalatnyi beépitetlen terület sem.
A felső elkerülőt választottuk, ahol viszonylag gyorsan átjutottunk a szoroson.
Később persze belefutunk egy dugóba, ahol menekülési útvonalként a hidat és az öböl túloldalát választom. Vesztemre mert a híd fizetős volt. Viszont kaptunk egy kis Isztambul városi részletet, hangulatot. Elképsztő mennyien élnek itt.
Azért a politika és a hatalom erősen jelen van a mai török életben is.
Sok és nagyméretű zászlók, a vezető politikus arcképe az egyik oldalon és óriási méretű laktanyák páncélozott jármüvekkel a másik oldalon.
Isztambul elhagyása után pálya, majd pályaminőségű főútvonal. A mai távunk kb.800km.
Sok sok emelkedő, kisebb-nagyobb hegyek.
Útközben látni a török teafőzőt, olyan mint egy fatüzelésű orosz szamovár.
Elég későn érjük el a Fekete-tenger partját, a Samsun nevű város után pedig találunk egy tengerparti kempinget. 25 török liráért nagyon barátinak mondható.
A zuhanyzó ugyan nem működik, de aludni tökéletes. Főzünk egy levest és szunya.
Ma meleg volt és az eső sem esett, majd megpusztultam a sziesztámért.
Erről sose fogok leszokni.

5. nap

2018. júl.2 Samsun (Tekkeköy)-Batumi
Reggel a tengerparti kempingben jól bealudtam, azt hallottam, hogy a társam pakol, elviszi a kulcsot és talán még az is megvan, hogy valami eljövendő esőről beszél.
Én persze csak akkor kelek fel, amikor már ázok. Vizes sátor és cuccok autóba dobálása után nekivágunk a grúz határátkelésnek. Már tegnap is tapasztaltuk, hogy nem mindenhol van benzin, ahol meg találunk, ott drágább. Ráadásul a helyi benzintől a trabi is nyűgösködik tegnap óta. Kiccsit köpköd, kicsit rángat és gyengélkedik.
A Fekete-tenger partja ezen a részen tipikus nyaralóövezet. Akár a francia Riviéra.
A grúz határig még megálltunk, megismerkedtünk egy volt németországi vendégmunkással. Elmondása szerint hajóskapitány volt egy 25méters hajón. Most egy kávézót vezet és kevesli a turistákat. Meghívott bennünket kávézni, teázni, kommunikáltunk egy keveset, majd felmentünk a határig.
5 órakor futottunk bele egy igazi vegyesbefőttbe. Ilyen lehetett hajdanán minden balkáni határ. Zajgó tömeg, bazári hangulat, csomagok, emberek, kóbor kutyák. Néhány órás várakozást megnyertünk itt is. Minden kaotikus, állunk a sorban és araszolgatunk. Egyenlőre Törökországból kifelé. Már volt érdekes beszélgetőpartnerünk is. Egy Szentpétervárról, Anatóliába tartó autóstoppos orosz figura. Kis hátizsák, övtáska, széles mosoly, nagy életkedv. Hajdanában müködött ez Európában is. Néhány órás ácsorgás mindenkinek kell, nekünk 3 óra jutott. A török kilépés ment mint a karikacsapás, a grúz belépésnél féltem a kutyaproblémától, a Cb rádió problémától, mindezek ellenére a legnagyobb gond a Trabant volt. Nem volt a listában. A grúzok már nem számoltak ezzel az autótipussal, nem léteztünk a rendszerben. Sűrű fogadkozásaim örömére, hogy ugyanezzel az űrtipussal fogom elhagyni a rendszerüket, beengedtek.
Már csak biztosítást kellett kötnöm a jármüre.
Alvás Batumiban.

6.nap

Batumi-Mestia 2018 júl.3
Tegnap este a vízözönben beestünk Batumi belvárosába és kb. a hasonló árú hotelok közül az „Ambar”-t választottuk.
Lepattant környéken, puccos hotel. Volt Wifi, tus, meg szúnyogok az utcáról. A török világnak az ellentéte ez az ország. A meleg és a mags páratartalom feltűnően erőteljes növényzetet eredményez. A legelőkön magasra nő a fű és a páfrányok. Minden nagyon zöld és a kiskertek is mintha el lennének vadulva.
Minden nagyon bokros, dús,lombos, erőteljes.
Még a városban megfigyeltük, hogy bambuszból csinálnak felmosófát, sőt létrát is. A turistáknak pedig bambuszból, bögrét.
Nálunk nem láttam még ilyen átmérőjü bambuszokat.
A hoteleseinkkel végül is jól összebarátkoztunk és otthagytuk az udvaron a trabit is, amíg szétnéztünk Batumiban.
Élénk nagyváros, keveredve a régi az ultramodernel.
Az utakon is ugyanez jellemző. Egyazon úton a hibridek és régi Tátrák, Kamazok, Moszkvicsok, Volgák.
Ma nekivágtunk a Mestiába vezető útnak, a navigációnk csak hímez-hámoz, nem tudja megfejteni a sok új út építését. Mondjuk a régiekre is ráférne az építés.
Improvizálunk, egy teló, egy tablet, és a papirtérkép segitségével.
Mestia felé találunk furcs ablaktalan tornyokat, amiknek a felhasználását a mai napig nem fejtettük meg, néhánynál megállunk Fotózni.
Megérkezéskor aztán látjuk, hogy Mestia tele van ilyen tornyokkal, gyakorlatilag minden lakóházhoz tartozik egy-egy ilyen épitmény.
Nagyon nyomul ezen a vidéken a méhészet, források, vizesések környékén pedig árusitják is a mézet a turpistáknak. +főtt kukoricát is. A gruzok petákja a „Lara” és úgy tapasztaljuk nem olcsó errefelé az élet. Vagy bennünket vesznek le, mint turistákat. Mestiáig remek, járható út van. A város pedig igazi pörgős, turistacentrum. Tabaki is van, boltok is, felvonó is, meg hotelek is dögivel.
Mi apatakparton, távol az emberektől ütünk tanyát, vadkempelünk.
Este szalonnasütés, tábortűz, igazi meditációs helyszín.

7.nap

2018 júl.4 Mestia-Ushguli hágó
Reggel korai ébredés. Nagyon korán kel a nap, társam már hajnalonta kalamol.
Van egy órás időeltolódás, ami érezhető is a napfelkelte-naplemente viszonyában. Esténként cserébe korán kell sátorhelyet találnunk. Mestiában kenyeret, vizet, csokit vennénk, de csak lepény akad és néhány csodálkozó magyar. Ti, itt Trabanttal?
Igen, mi itt és Trabanttal.
Kicsit újraírtuk a történelmet, mert mostanában nemigen jött errefelé senki ilyen járművel. Kb. egy generáció óta. Időnként úgy néznek ránk, mint valami ufóra.
Néhány terepjárós meg valószínűleg ráharapott az idegtől a slusszkulcsra, amikor szembefeküdtünk velük az "uzsguli-hágón".
Nagyon kemény mutatvány.
A lefelé ereszkedés úgy kezdődik, hogy felmegyünk 1500méterről, 2500m felé.Totojázásnak helye nincs, ha nekivágtunk végig kell rajta menni, mert amibe lefelé belebukunk, abból nem létezik felfelé út.
Dolgozik a haspáncél lelkesen, olyan döccenőkön kélünk át, ami az első 10km.-en "emberessé" teszi a kipufogónk hangját.
Tökmindegy, amúgy se hallunk semmi mást, mint az agyonkínzott motor sikítását. Az eletromos ventillátort fixre kötöttem, bár a túlmelegedésnek nincs esélye, mert ezerrel nyargalunk át a vízátfolyásokon.
Olyankor ki se látok, mert a vízpára rögtön az utastérben van. Ilyen lehetett hajdanában egy elszabadult gőzmozdony.
Csupáncsak néhány óra és fenn vagyunk a gerincen. Legalább száraz.
Itt találkozunk egy lengyel Land Roveres társasággal, de nem hagyják hogy közösen fotózkodjunk velük. Túl blamás. Viszont mindenki kivétel nélkül félreáll és fotózza a szekerünket. A németek még tapsolnak és hajráznak is hozzá.
A lányok is!
Néhány ember nélküli lakatlan településen is keresztül robogunk, az épületek még állnak,életnek nyoma sincs.
Illetve van. Ménkű nagy böglyök támadnak ránk egy szélcsendes patakmederben. Mintha csak ránk vártak volna.
Pedig néha meg kell állni kárfelmérésre, mert a trabi igen természetellenes hangokat hallat.
S, még nincs vége!
A gerinc túlodala épp oly vizmosásos, sáros, patakátkeléses. Csak hosszabb.
Azt nem állitom, hogy jól megyünk, helyenként egyesben is elfogy az erő. Ilyenkor tolni is kell.
Van olyan patakátkelés is hogy nemritkán a motorháztető fölé burjánzik a viz. De a legrosszabb a futóműnek.
Nagyon köves, nagy kavicsos, nagy átlépős szakaszok következnek és mintha sose akarnának elfogyni.
Mestiában megtankoltunk és 130km.-be is belefordul az óra, mire szakaszosan végre aszfalttal találkozunk. Belassulunk végre, forrást keresünk, édességet veszünk egy helyi kioszkban. Falu falu után következik. Túl vagyunk a hágón.
Már majdnem felsóhajtunk,hogy végre....amikor egy light-os murvás szakaszon a trabi letottyan és sehova tovább. Kiszakadt a hátsó futómű.
Talán a fékcsöveket nem vitte magával, de a teleszkóolaj kifolyt és a jobb hátsó keréken ül a kasztni.
A helyiek akárcsak Afrikában, itt is megjelennek és a segítő kezeknek se szeri se száma.
A patak túloldalára hordjuk a cuccot, a trabi mozgásképtelen. Itt éjszakázunk. Társaság is akad, egy grúz öreg borral és disznóhússal felszerelkezve átbulizza a fél éjszakát.
Egy Kamazból kapott átmenőcsavarral rögzítem a futóművet, hézagoláshoz hátsó kerékcsapágyakat használok, anya ugyan nincs rá, de formátlanná kalapálom a kasztnin a lyukat, igy a böhöm csavar megáll benne. Legalábbis addig amig az útról leállok vele.
A grúzok jó fejek, volt akinek gőze nem volt a problémánkról, de lelkesen segített gondolkozni. Persze volt aki elsőre azt mondta, hogy hagyjuk a fenébe és menjünk el vele inni.
Az Öreg, nevezzük "Free"-nek, tüsténtkedett, jött- ment a Nivával, hozott nekünk a vacsorán kívül egy halom ócskavasat, alig tudtam megköszönni.
A nyugalmam érdekében sétáltam egyet az úton és a szokott guberáló szerencsémhez híven, találtam egy anyacsavart.
Nem volt hatlapfejű és nem volt normál menetes, de másnap azt tudtam felhasználni az átmenőcsavar rögzítéséhez.
-Kájne pánik!-
Vizünk van a forrásból, sátorhelyünk ugyan munkaterület, de aludni jó lesz.
Pechemre, igéretéhez híven visszatér Free, három liter vörösborral felszerelkezve.
A társamra kemény éjszaka vár és még keményebb holnap, mert a bor alapjáraton savanyú itt és ez mesterségesen cukrozva van.
Jótevőnket elutasítani nem lehet, én meg tudvalevőleg nem iszok.
Vacsora és az öreg élettörténetének meghallgatása utan szépen visszavonulok és majd hallom ahogy sikít a Nivácska csőgázon, csúsztatott kuplunggal. 

8. nap

2018. július 5. Usghuli-Örmény határ
Ma hajnalban én keltem korán, idegesített, hogy nem-e mégis a fékfolyadékot láttam csorogni a futóművön.
Kollégám még lelkesen horpasztott volna az autóban, de átirányítottam a sátramba.
Nem nézett ki másnaposnak, még kb spicces volt.
Kávé, újabb kávé és újabb kávé után lebontottam a tegnapi improvizációt és újraterveztem és újraszerkesztettem a trabant alvázat. Mindenfajta vasdarabból és alátétből kimatekoztam annyit, hogy a futómű mozogni is tudjon és a helyén is megmaradjon. A többit majd hozza a sors. Ma kicsit átírjuk a forgatókönyvet, nem Tbilisibe megyünk, hanem egyenesen Örményországba és a Sevan tónál fogunk bivakolni. Vagy mégsem. Nekiugrunk az útnak, lejövünk a hegyekből, majd együnk kb 3 kilómétert autópályán is. Aztán újra hegyek. Tbilisi felejtős, ha az elő és legrövidebbnek tűnő lehetőségnél próbálunk átmenni Örményországba. Egyenlőre felfelé óvatoskodunk, szerpentin, de bitumen, jó minőségű, járható út.
Egészen egy impozáns fürdő bejáratáig.
Ott vége a betonnak.
Jócskán 50-60 km sáros, vizes földút, murva, patakátkelések és jelentős emelkedő.
A gerinc elérésénél találunk egy kempinget és utána belépünk egy nemzeti parkba. Nagyon szép és impozns lenne, ha a köd nem szűkítené le a láthatárt.
A trabi improvizáció egész jól működik, mostmár jobban félek a gyári oldaltól, mint a kamaz alkatrészekkel megerősített résztől. A hágó teje jó magasan lehetett, utána szépen kacskaringózunk lefele. Már azt is tisztán látjuk, hogy ma nem lépünk át határt.
újabb fürdőhly közel a török határhoz. Látszanak még a hajdani fénykor emlékei. Régi letérdelt kúriák, omladozó villák, ehanyagolt parkok.
A panelházak is a lefelé ívelést jelzik. Nagy tömegek nem lakhatnak itt, de minden romlik. Az út minősége kritikn aluli, egy-egy nagyobb kátyú után, mindenfelé szerelnek a népek vagy éppenséggel helyszínelnek a rendőrök, műszaki mentés folyik.
A "kaukázusi kefír" mindenhol ott van az út közepén. Hol kérődzik, hol sziesztázik, hol csak ácsorog magányosan egy-egy tehén formájában.
Grúziában, ha teheted ne vezess éjszaka.
Egyik tehén sincs kivilágítva.
Időnként azon csodálkozok, hogy a velünk szemberohanó kamionok, hogy képesek megállni egy-egy be nem látható útkanyarulatban lévő tehéncsorda láttán.
A határig, majdnem végig egy patak medre mellett megyünk, látunk két váracskát is, ezt már nagyon hiányoltam.
Elmegyünk egy érdekes híd mellett is.
Egy vasúti kocsit építettek be hídnak a patak felett.
Benyitsz a vagonba, átmégy rajta, kinézhetsz az ablakokon is, íme egy híd és alattad a patak.
Lassan ránksötétedik, leereszkedünk a patak mellé az útról és ott sátrazunk.
"Hácsápuri" a vacsora egy kis gesztenyemézzel vadítva. Az éjjel ismét esik, kb padlólemezig vagyunk átázva, jöhetne már egy-két napos nappal is.
Mogyoró gond nélkül bírja az utat, gyalogolni nem kell, minden Hawaii.

9. nap

2018. július 6. Örmény határ- Jereván
Reggeli kelés a patakmederben. Kb 30km a határ, de áldatlan állapotú úton. Egy francia házaspárral találkozunk csak, mint túristákkal, ez a vidék nem frekventált az idegenforgalom szempontjából.
Olyannyira, hogy tegnap még a rendőrök is megállítottak bennünket. Gyakorlatilag csak az érdekes autó miatt. Ez volt Grúziában az egyetlen közúti ellenőrzésünk.
A határátlépés igazi káosz.
Menj ide, menj oda, ilyenablak-olyanablak, totálisan nem logikus sorrendben, vagy kézenfekvő módon.
Ezt akár Afrikában is el lehetne adni.
Valami vámkauciót kellene fizetni, csak nem tudják, hogy mire, mert trabant, mint jármű nem megin
Egyedül vagyunk a határon, így csak egy óra az ügyintézés, mire az örmény oldalon felemelkedik előttünk a sorompó.
Az út itt is gyalázatos, próbálok jegyzetelni, majd valami kódfejtő delfin talán el is tudja olvasni.
Beérünk az első örmény városba, jelentős orosz erő állomásozik itt, de nyomuk nincs a településen.
Van viszont nyoma a sörnek és a régi Csajkáknak, Volgáknak. Néhány nagyon szép eredeti állapotú Csajkát sikerül látni, fotózni viszont egyet sem.
Befutunk Jerevánba.
Milliós város, tele lehet hotelekkel, de "hotel" kiírást egyet sem lelünk.
Rettentő meleg viszont van.
Az autó kicsit főzi a vizet, próbálom leállítani, de miután kiveszem belőle a slusszkulcsot, ugyan úgy jár tovább.
Szerencsénkre a környéken találunk szállást, tudom javítani az autót, este pedig befut, helyi idegenvezetőnk is László Dájbukát is.
Kis séta Jerevánban, naplóírás, adatmentés és szunya.
Holnap elméletileg vezetéssel megyünk Örményországot nézni és kultúrálódni.
Néhány napra félretesszük a trabant megölésének projektjét és csoporthoz csatlakozva túristáskodunk.
Reményeink szerint Karabach-ban is.

10. nap

2018. július 7. Jereván-Tatev
Reggel motyogatórongy vagyok, hiába a kényelmes hotel, ágy, légkondi, TV.
Az én barbár mivoltomnak jobban tetszik a padlón fekvés. Vagyis a földön, avagy a betonon, akár a parkettán. Az idegenvezetőnk kedves kis csapatával, már kora reggel összefutok a bevásárló központban. Kicsit megint késve indultunk és még a belvárosba is be kell térni.
Közvetlen kontakt van a többiek autójával, azaz nincs telefonos segítség, látótávolságban kell maradnom, hogy ne veszítsem el őket. Opel Astra vs Trabant Combi!
Az autópályán kezd azért kétségbeejteni a dolog, hogy óhajtják-e tartósan tartani a 110-et, mert akkor mi a trabiban halláskárosultak leszünk.
Első látványosság szakreális hely. Templom. Hátterében az Araráttal. Utána hágó, újabb templom. Erődök nem nagyon vannak.
Ebéd egy kifőzdében, sikerült valami igazi helyi kaját kikapni. Haliszának hívják, gabonával együtt főzött, robbantott csirkekutyulék. Laktaó és ízletes.
Szieszta helyett az "örmény Stonehenge" megtenkintése volt a soros, csak előbb ripityára kellett szednem a karburátort, mert a trabi nem bírta az emelkedőt. Már megint a fő fúvóka alatt volt valami mókás trutyi. Este Tatev volt a befejező állomás. A felvonót persze lecsúsztuk, úgyhogy egész a kolostorig merészkedtünk kocsival. Tatev nagyon energetikus hely. Nyugalom sugárzik belőle. Az "örmény Stonehenge" sehol nem volt "rezgésben", ehhez a helyhez képest.
A faluban szállunk meg egy idős házaspárnál, majd visszamegyünk a túrista-centerbe és kardon sütött húsokat nyelünk. A többiek átteszik az éjt ivókúrává, én inkább meditálok.

11. nap

2018 jul.8 Tatev-Karabach (Susi)
Tatevben korán keltem, próbáltam a napfelkeltét fotózni, de a páratartalom nem adott jó lehetőséget.
Visszatértem a szállásra, egyik kávé a másik után.
A többieknek hosszú volt a tegnapi éj, még pihengettek.
Megnéztem a szállásadónk mini múzeumát és elbeszélgettünk, elmutogattunk az élet szépségéről.
Mikor a többiek közül néhányan felébredtek, nekivágtak a kolostort megkerülve a túloldali hegynak és szerpentinnek.
Én még rendeztem a kutyát, ellenőriztem a kocsit müszakilag és utána szintúgy gyalogosan a nyomukba eredtem. Ami nekik sok sok kanyar volt, az nekünk egy kihivás. Beereszkedünk a völgybe mert volt a közepén egy középkori híd, amit szerettem volna fotózni.
A kutyám rögvest kiszeretett belőlem, mert kúszni-mászni kellett a szeder és vadrózsa indák alatt, belölem is darabokat harapott ki a sok szúrós giz-gaz, de visszafordulni ugyebár büszkeség vesztéssel jár, tehát nem tettük.
Leereszkedés közben már véresre téptek a tövisek, a kutyám meg többször is mulatságosan elakadt az ágak alatt. Olyan volt a bumszli orrával, mint valami bulldozer.
A hidat elfoglaltuk, de még most jött a java. A túloldali felfelé kapaszkodás. Ott sem volt kevesebb tüskés inda,csak már a gravitáció sem segitett.
Felértünk azért és ezzel be is értük a többieket akik kanyarogva jöttek fel.
Fotóztuk a templomot, a kolostort, a hegyet, mindent.
A szállásra visszaérve érdekes helyi reggelit kaptunk. Pl. fokhagymával párolt lósóskát
ehettünk, vagy éppenséggel volt apró fenyőtoboz is mézben áztatva.
Nekilódultunk végre valahára a lefelé vezető útnak is. Mi sofőrök és az idegenvezető autóval, a többiek felvonóval, azaz ebben az esetben, levonóval.
A szurdok alján mi még megnéztük a folyót és bejártuk a Sátán-szurdok mélyét.
A drótkötél alsó végén felvettük az utastársainkat, majd nekilódultunk egy barlangfalu, utóbb pedig Karabah irányába.
A mai nap egy érdekes ünnep errefelé.
Locsolódnak.
Mindjárt az első faluban vizes palackokkal felszerelkezett gyerekek locsolták a kocsit, illetve a nyitott ablakon próbáltak bepocsolni.
Ha buli, hát legyen buli, még uszitottam is őket, hogy bátran locsoljanak le bennünket, hiszen olyan forróság van, pillanatok alatt megszáradunk.
A gyerekek hangos sivalkodással vették a lapot és nevetve locsolódtak bennünket.
Mígnem egy álnok kisköcsög, hátulról a nyitott tetőn keresztül nem beöntött ránk egy vödör sáros vizet?
Prüszköltünk, mint a lovak...
Ezután már aznap zárva tartottuk a tetőt.
Ráfordultunk a főútra, majd néhány kilométer után vissza a murvára és le egy ujabb völgybe.
Barlangfalu volt a cél,de az eléréséhez először le kellett menni vagy 300lépcsőn, majd átkelni egy függőhídon.
A hiddal meggyült a bajom a kutya miatt.
Nincs az a kutya ami imádná a himbi-limbit, ráadásul itt még a völgy alját is látja.
Plusz a drótháló sem a kedvenc, a kutyaköröm könnyen beleakad.
Na de a hős, azért hős, hogy hősködjön.
Én mentem a kutya meg jött utánam.
Ha egyedül hagyom is parázik, itt is parázik, de két rossz közül inkább a hidat választotta.
Az időjárás a Kaukázusban kezd túlzottan jóvá válni.
Olyan melegek vannak hogy ezt se mi,se újsütetű barátaink nem tolerálják.
Még enni sem esik jól, mert a kánikula elveszi az étvágyunkat.
Pedig itt aztán lehet kardokat is nyelni.
Horovec-nek titulálják azokat a tűz fölött forgatott vaskardokat, amiket gazdagon megtüzdeltek húsokkal, zöldségekkel, meg mindenféle földi jóval.
Már Tatevben is ez volt a vacsora, azóta szinte minden alkalommal valami hasonlót eszünk.
Ettünk többfajta húst, krumplit, kebab-nak nevezett darált húst, felgyúrva a kardra, az örmény túra végén pedig a Sevan tónál még kardon sütött halat is.
Na de ez még odébb van.
A probléma jelen esetben az idő, ami meleg és főként kevés. A barlangfalu utáni programokat már röviditeni kellett. Nem utolsósorban a hűtőfolyadék pótlás, a sörözés miatt.
Este végül is Susi-ban szálltunk meg, és ott egy kitűnő kávé után írom a hülyeségeimet.
Az idegenvezetőnk László, egy itt élő erdélyi származású örmény. Nagy lexikális tudás, jó felvezetés, jó sztorizás. Irodalmi örményt beszél, nemritkán túl sokat...
Kicsit képet kapunk tőle az itt dúlt, avagy a háttérben még ma is dúló háborúról.
Karabach nagyon vegyes képet mutat, a természeti szépségei mögött ott érezhető a feszültség amit az itt élő emberek mindennapjai sínylenek meg.

12. nap

2018 júl. 9 Susi-Stephaneker-Sevan
Susiban korai fekvés, és korai kelés. Nekem.
A többiek késő hajnalig dajdoltak és nem akaróztak ébredezni sem.
Egyesével szivárgunk le a hotel éttermébe és a hoteles nénit megőrjítjük az egyesével kikért kávénkkal.
Tegnap Susiban elmaradt a templomnézés, az erődnézés, sőt nekem a vacsora is.
Sebaj, a kardos-húsnyelést amúgy is kicsit túlzásba vittük már a napokban.
Ma ismét késésben vagyunk, viszont kötelező a Stepanekerti külügy felkeresése, mert a vizumunkat rendeznünk kell. Szóval, nekivágunk a fővárosnak.
Itt amugy két, télidőben három órás időeltolódás van. Engem már a két óra is összezavar.
A helyi paicon eszünk mindenféle gyeppel megtöltött lángost, de először beadjuk az útlevelünket és kitöltünk egy kevéssé fontosnak látszó ítélt kérdőívet.
Azért írom ezt itt le, mert a későbbiekben kiderült a kérdőív fontossága, kifelé jól megvallattak bennünket a határon...
A piaci reggeli és gyors bevásárlás után, felvettük az okmányainkat az irodában majd elindultunk röviden bejárni Karabach-ot.
Az útközbeni rendőrposztokon jól meg is nézegettek bennünket, de mi ezt ugyebár trabanttal megszoktuk, nem is vettük zokon.
Űrlények vagyunk és csillagrombolóval közlekedünk.
Tudjuk, persze vannak a turisták számára nem látogatható városok, ezeket nem is látogattuk meg.
Volt látnivaló amúgy is bőven. Először is elmentünk egy tankpálya mellett, ahol a veszélyt jelző táblán természetesen harckocsi volt ábrázolva.
Fotóztunk is a táblánál vadul, míg meg nem jelent valóban egy tank a hátunk mögött.
Akkor meg pörögtünk onnan vadul.
A monostorok bejárása volt a soron következő cél, de azért útközben sok helyt találkoztunk a háború jeleivel.
Szétlőtt tank, repülőcsapdák, bunkerek mindenfelé szegélyezték az utunkat.
Fura, hogy a nagy titokzatoskodás ellenére mindenhol volt internetelérés.
Kocsmákban, benzinkutakon, hotelekben wifiztünk is és okosan töltögettük fel a képeinket.
Hogy miért is volt okos dolog?
Merthogy a határon kilépésnél gyengéden megfingattak bennünket.
Első szőrözős kérdés, hogy voltunk-e Agdamban, a lebombázott városban?
Természetesen nem voltunk, hisz nem is kaptunk volna rá engedélyt, ezáltal nem is írtuk bele a kérdőivbe.
Viszont Askanarban jelezte a rendőr, hogy mi jártunk arra, ami Agdam-tól 10-20km.-re van.
Akkor, hogy is van ez?
Igen, Askanarban voltunk.
Akkor, miért nem írtuk be Askanart is a utiokmányra, azaz a kérdőivre? Mert elmentünk Agdamba?
Nem, csak Askanarban voltunk, megnéztük a falat és visszajöttünk.
Akkor miért nem írtuk be Askanart is?
Na, ezt jól kifigyelték. Úgy látszik, hogy itt a szabadság csak látszólagos és mindeki meg van figyelve, le van csekkolva, le van jelentve.
Az alkudozásnak az lett a vége, hogy a fényképezőgépeink és a telefonjaink át lettek nézve és az Askanarig vezető utunk képei törölve lettek. Természetesen a tankpálya képei is törölve lettek.
Kicsit olyan mulatságos az egész, hiszen sokkal komolyabb haderővel állnak szemközt, aki müholdakról figyel és nem a turisták összeszedett képeiből profitál.
No, de a hatalom az hatalom, töröltük az idevágó képeket és cserébe elengedtek bennünket.
Máris nekiindultunk az emelkedőnek. A trabi ment is vagy 500métert. Aztán megállt.
Ez már utunk során a második olyan dugulás , amit a prémium minőségű benzinektől kapok Örményországban.
A gépet szétszedtem, szürőt cseréltem,majd a karburátor feltöltése után a benzinpumpa is magához tért és vidáman csimpaszkodtunk felfelé.
A mai napra csak a Sevan tó és a félsziget kolostora volt betervezve, de a csúszások miatt esélyünk sem volt felérni a tó északi részére.
Maradt a sötétedésig tartó autókázás, a naplemente nézés, és utána egy nevenincs városban a szálláshely keresése.
Én szerettem volna vadkempingezni végre, de a csoport az csoport, és nem bántam meg utolsó örmény hotelt.
Igazi posztkommunsta szálló volt.
Panelmonumentum, hatalmas méreteivel a poros, kivilágitatlan főutcán.
Fillérekért kaptunk lakosztályt a negyediken, ahol a két szobának és a társalgónak is saját balkonja volt.
Az utcán óriásplakát a micisapkás, katonaruhás hőssel,a lépcsőházban kopott vörös szőnyeg, a másodikon egy szétszedett zongora a hajdanvolt "elit" időmúlatását.
Lesétáltunk a város végére és a búcsúvacsoránkat a Sevan tó jellegzetes halából a "szigá"-ból készitettük el.
A társalgóban aludtam az erkélyes tervemmel ellentétben mert a paranoias portás letiltott az erkéyen alvásról.