Legfrissebb Trabant túra: Kaukázusok

2015. szeptember, Budapest-Makó

Budapest-Makó 20152015 nyárvéget írt a történelem, mikor magamra eszméltem.

Előbb léteztem már egy jó negyed századdal, de gyártóim és későbbi tulajdonosaim elfeledkeztek az elnevezésemről, emiatt személytelenkedtem.

Funkcionálisan így is működtem, elláttam a rám méretezett feladataimat, de beszámolni ezekről emlékezet hiányában természetesen nem tudok. Tudatom ébredésének pillanatában egy alföldi kisváros egyik kertes házának udvarán állok, és a Csipes család, népszerűbb nevükön a Csipes-csapat egy nem túl értékes vagyontárgyát képezem. Ráadásként pont távolodóban ettől a jogviszonytól, mert a körülöttem lévő sürgés-forgásból arra következtetek, hogy eladásra kerülök.

A magamra eszmélésnek is pont ez az oka. Valaki innen messze, egy mediterrán szigeten, Szardínián kigondolt nekem egy nevet, és elkeresztelt. 25 éven keresztül egy szimpla, szürke, név nélküli Trabant kombi voltam, mától a „Gólem” vagyok. Egy immáron gondolkodó véleménynyilvánító egyéniség lettem. A fizikai jellemzőim ezzel együtt mit sem változtak, a különbség annyi, hogy most már ezekről a fizikális tulajdonságokról önállóan is be tudok számolni, épp úgy, mint az elkövetkező életemről, megpróbáltatásaimról, kalandjaimról.

Tehát a valóságot tekintve jelenvaló állapotom nem túl fényes.

A Csipes-csapat vezéregyéniségének az alkalmazottja vagyok, feladatom mindennaposan annyi, hogy munkába fuvarozzam a családfőt, aki egyébként buszsofőr; a kisváros helyi utazási igényeit szolgálja ki. A napi rutin számomra néhány km a családi háztól a telephelyig és vissza. Az elválásunk oka sem túl bonyolult: nem a koromból adódó műszaki problémák okozzák, hanem a családhoz frissen érkezett, nagyobb teljesítményű nyugati testvér igényli az én kedvezményes kötelező biztosításomat. Műszakilag többé-kevésbé megfelelek koromnak, a km órám állása szerint akár még fiatalosnak is tűnhetek. Valós férfias erőt érzek magamban, harapós agressziót a km-ek legyűréséhez. Az, hogy egy kicsit folyik az orrom, és elcsöpögtetek némi olajat a flaszterre?

Igen. Szégyellem, de az orrfolyás nem csak a gyerekkor, hanem a korosodás jellemzője is.

Nem régiben a probléma nagyobb is lehetett, és az még a „nememlékezős” koromban eshetett meg, hogy a hengerfejemből kiszerelték az olajgombát, és most egy ménkű, ormótlan, pirosra festett csavar lakik a helyén.

Ha most jobban körbe pislogok a telken, megtalálom a donort is, akiből a csavar származhat. A fedett színben egy másik kommunistamenekült, egy mezőgazdasági munkagép, azaz MTZ traktor piroslik.

-Na, tesó! Fogadjunk, a te csavarod az!

-Jaaaa, hogy te még egy név nélküli, válaszadásra nem képes tárgy vagy?

-Hoppácska!

Felettem viszont csörög a telefon, és bár még a névadómmal személyesen nem találkoztam, a hangját már hallhatom, amint kér, kérdez, és utasít. A mellettem diskuráló kupaktanács mindjárt szervezettebb formát ölt. Nyitogatnak, csukogatnak, kapcsolgatnak, emelőt dugnak alám, megemelnek, ajtóimat csapkodják. S mindeközben számomra még sosem hallott szavak és kérdések hangoznak el, úgymint: Ezzel Afrikába? Megőrültél? Ez nooormális?

Egyelőre ezzel nekem úgy látszik, nincs tennivalóm, mert leparkolnak egy kellemes, árnyékos fa alá, bezárnak és magamra hagynak.

Budapest-Makó 2015

Eltelik elmélkedéssel közel egy hét, és pont, mikor előző kormányosom az új nyugati kollégával munkába indul, érkezik meg az a „jólábú szoknyás”, akit már a múlt héten is megbámultam, amikor velem kapcsolatban kérdezett tulajdonjogi dolgokat.

-Csak nem ő lesz az új főnököm?

Férfisoviniszta vagyok, utasnak inkább bevállalnám, mert nem nézek ki belőle egy rendes kerékcserét. Akkor már inkább a vele megérkező „kalapos”. Sunyin rápislantok, s máris a csuklás környékez. Ez volt az, akit telefonban hallottam, és ez volt a figura, aki névadásával tárgyból személyiséggé tett. Persze, gyors üzletkötés helyett ez is piszmogással kezdi. Természetesen van némi takargatnivalóm az alakommal, illetve a karosszériámmal kapcsolatban, de azt senki nem díjazza, ha a szemébe mondogatják hibáit. A korrodált szó szerintem nem elég kifejező, nincsenek benne árnyalatok. Én helyenként lyukas (!) vagyok, de nem ugyanaz, mintha valamire azt mondják: Szét van rothadva az alja!

Eddig szerencsére nem alacsonyodunk le, ez nem hangzik el.

Próbaút gyanánt elugrunk megtankolni, mert erősen ki vagyok tikkadva. Miután van üzemanyag, gyorsan mutatok én is az új kapitányomnak valami érdekeset. Elvégre egy telivér is megbokrosodhat az új tulaj keze alatt.

Mivel lóerőkben nem dúskálok, így nagyon nem tudok megugrani. Más meglepit tartogatok.

Nem produkálok féket.

A fenéklemezig taposott fékpedál alatt már pereg a rozsda, sőt erőteljes pumpálásokat is engedélyezek, mire végre mutatok némi lassulást. Ezt a jó szokásomat amúgy sokáig megtartom még, sőt színesítem is. Néha brutál fékhatást virítok, néha semmit.

A kalapost nem nagyon hatja meg az effektus, úgy megfog motorfékkel, hogy a féltengelycsuklóim ökölbe szorulnak az idegtől.

Visszamegyünk még elbúcsúzni a Csipes-csapat konyhafőnökétől, látogatást teszünk egy olajszagú garázsban, ahol tipikus NDK-s illatokat vélek felfedezni, egy csomó, alvó trabant és wartburg testvér formájában. Aztán nekivágunk a hosszúnak tűnő útnak valami nagyvárosig. Láttam a város nevét jelző táblát, talán igényem is lett volna megtanulni a magyar helységneveket, ha elkövetkező rettenetes sorsom folyamán nem ütközöm folyamatosan különféle nációk különféle felirataiba különböző nyelveken. Sejtésem szerint a továbbiakban meg kellett volna tanulnom egy halom európai nyelvet és néhány afrikait. Az írásjegyekről nem is beszélve.

Félre innen sötét gondolatok! Nincs még itt a vihar ideje!

Először is minden jobb családba való beilleszkedésnél az ismerkedés van soron. Papírjaim rendezése után új cipőket kapok. Kényelmes, nyári tornacipőimet valami brutál hegymászó bakancs váltja le. Hajtott kerekeimen nagybütykös terepgumi az előző családnál látott mezőgazdasági munkagépet juttatja eszembe. Először még tetszik is, mint a gyerekeknek az új holmi, csak járni ne kellene benne! A gumik maguk úgy zúgnak, hogy elnyomják a motorhangomat. Ráadásul nehezek is, amiért cserébe nagyokat kortyolgatok. Törődnek velem, gondoznak, szépítgetnek-építgetnek és én nem is sejtem, hogy ez a beetetés időszaka. Telephelyről telephelye kóborlunk. A kalapost már kiismertem: menni azt szeret! Meg beszélni! Azt rettenetesen!

Látom, ahogy a beszélgetőpartnerei a háta mögé tekintgetnek, hogy nem-e érkezik már valami új kliens? Mindenestre eléri azokat a kitűzött célokat, amiket szeretne, még akkor is, ha marha nagy ego-ja alatt mások levegőt se kapnak. Így leszek aztán trabanthoz sosem látott módon felszerelve, feldíszítve és kicicomázva. Én kicsit harsánynak ítélem a megjelenésünket, mivel érzékelem, hogy az utakon a figyelem középpontjába kerülünk. Lassan nekem is kelleni fog egy kalap, amit a szemembe húzhatok, hogy ne frusztráljon ez a kiemelt figyelem. Azt viszont el kell ismernem, hogy combosodok. A motorban a kopott alkatrészeimet mind kicserélték. Halálpontos gyújtásom lett és pöccre indulok. Egy emlékezetes esetet azért megemlítek. Még az építések kezdetén visszagurultunk az NDK-s szagú műhelybe, ahol egy alapvető tűzbiztonsági ellenőrzésen estem át. Elsősorban kicserélték az átlátszó, puha benzincsövemet, ami szerintem fejőgépről származhatott, és kaptam az előírásoknak megfelelő benzin-és olajálló csöveket, szűrőt, meg mindent. Itt volt az is, amikor a piros traktorcsavart kicserélték olajgombára, bár azt láttam, hogy a kalapos a csavart elteszi szuvenírnek.

Ja és még egy: nevemnek méltó módon megemeltek. A Gólem szörnyűség valósággá vált. Nyújtott, újra kovácsolt rugókkal úgy nézek ki, mint a birodalmi lépegető.

Azt hallomásból tudtam, hogy elődöm, „Jolánka” páncélt viselt kartervédelemként, de ezzel a hasmagassága annyira csökkent, hogy a kockacukrot felszedte az aszfaltról. Nekem ezzel aligha lesz bajom, ámbár szeretnék már végre szorosan Jolánka mellé parkolni, hogy hallhassam motorjának a durúzsolását, és éjszakákon keresztül udvarolgathassak neki. Úgy tudom, ő egy korban hozzám közel álló márkatársam, sőt talán még színazonosak is vagyunk. Már amennyiben látszik még a szürke színemből valami, a rengeteg színes felirat és fólia alatt.

Ennek is eljött a napja. A csalódásom végtelen. Jolánkát talán soha nem simogatta férfikéz, mert én még ilyen savanyú csatalovat nem láttam. Mikor meglátott, rögvest konkurenciaként kezelt és nem társként, akivel együtt gurulhat. Nem mondom, korához képest csinos, szemrevaló teremtés, de a dumája olyan alpári, hogy lesír róla a vidéki lét. Hiába mondom neki, földik vagyunk szögről-végről, hisz mindketten a magyar Alföldön éltük életünk javarészét.

Jolánka csak elémtolja az orrán virító huszonvalahány ország zászlajának kicsinyített matricáját.

-Jól van akkor! Pukkadj meg vénasszony!

Aztán, mivel elég szociális beállítottságú vagyok, beleképzelem magam a helyébe. Amit őrajta két évig összekísérleteztek, annak az eredményét, legjavát én egyetlen hét alatt megkaptam. Ráadásul természetes, hogy elkapta a féltékenység; fél, hogy véget érnek a csavargással, világjárással töltött szép napok. Lehet, sarokba lesz állítva, vagy úgy jár, mint névtelen harmadik társunk a szervizben. Bontásra kerül. Nekem mindenesetre hátborzongató történetekkel tömi a fejem. Távoli kontinensről beszél, fekete emberekről, csapágyat gyilkoló, tengelyig, vagy még inkább hasig érő homokról. Homokról, melyet úgy fúj a szél, hogy még a lökhárító festését is kikezdi.

Kezdtem úgy berosálni, hogy magam alá eresztettem egy kis hűtővizet.

Na, erre elnevette magát, és hozzáfűzte: Ezzel ő is próbálkozott, abban bízva, akkor talán kímélni fogják. De sajna a kalapost nem érte még utol a nyugdíjas korhatár, ez kiszereli a hűtőt, meghegeszti, hatszoros túlnyomással leteszteli, és úgy teszi vissza. Azután meg maximum a hengerfejen tudod kifújni a vizet, úgyhogy kár próbálkozni!

Vigye el az autóbontó az ilyen rosszmájú tragacsokat! Az önbizalmam a béka valaga alatt van.

Budapest-Makó 2015Na, de másnap fordul bennem a slusszkulcs, és irány a főváros. A kalapos feszültségéből, és a jó lábú szoknyás idegességéből azt veszem le, hogy valami nagy nap lesz a közeljövőben, mert beszélnek ezek bennem a világűrtől kezdve, a műholdas navigációig mindenről. Kicsit alulmotivált is leszek, hiszen mit kezdek majd én az egyszerű áramköreimmel, a nulla digitális technikámmal ezen a rendezvényen. Este felpakolnak, mint a málhás szamarat, reggel szemerkélő esőben nekivágunk. Feszültség, duli-fuli, hisztiii, minden van. Így érkezünk meg valami csilli-villi plázaparkolóba, és sorolunk be egy rakás jól megépített terepjáró közé.

Hurrá! Rally-t fogunk nézni. Biztos felmegyünk valami jó kis panorámás részre, és megnézzük a big brother-ek küzdelmét a sárral, és a tereppel. Szakadni fogok a röhögéstől. De minek hoz nekem ez a dilis rajtszámot? Ahogy széttekintek a mezőnyön, az én 55 ezer forintos vételárammal, meglátásom szerint egy-két terepjáró pótkereke többet érhet nálam. Azért rám ragasztja. Legyél vele boldog!

Meg valami agyondigitalizált világról is beszél a szoknyásnak, akin egyébként ma nadrág van, és úgy is viselkedik; mindenáron irányítani akarja a kalapost. Tudom már! Ezt navigátornak hívják, de ez életem első versenye, hát persze, hogy izgulok egy kicsit. Teszünk, veszünk, ismerkedünk, ha jól sejtem, erősebb testvérek telefonszámait gyűjtjük be, hogy legyen majd, aki kihúz bennünket. Egy családi egyterűből, és egy kétüléses Fiat Punto-ból áll a különítményünk, amikor átgurulunk a start kapu alatt. Felkapaszkodunk az autópályára, hogy a Citroen is megvehesse a pályamatricát. Eddig teljesen jól elvolt nélküle, és a továbbiakban is mellőzni fogjuk a pályát. Hiába, a digitechnika; neve GPS, megvezetett bennünket. Sétálgatunk szépen mellékutakon, déli irányba távolodva a fővárostól, erdők, mezők, bokrosok mellett haladunk, nagyokat harapok a szeptemberi, friss levegőből. Tele vagyok romantikus és nosztalgikus gondolatokkal………

…..amikor jön egy testes tócsa. Azaz dagonya.

Mondom: Jön egy Dagonya!!!!

Én szóltam!

Ez egy dagonya volt.

Alig tudtam átmászni rajta.

Budapest-Makó 2015

Hátranézek, és persze a családi egyterűnek kivan mind a négy kereke. Már a hátsó lámpáit látom. Megfordult, és távolodik.

Uff! Én meg, ameddig hátrafelé bambultam, már megint nyakig a sárban vagyok.

A kalapos nem láááát?

A szoknyás biztos, hogy nem, mert el van foglalva a sikítozással; az ölébe dobtak egy agyig sáros kamerát, amit a kalapos kilógatott az ablakon, míg átkeltem a bretyón. Az egészben az a vicc, hogy aki vezet, se tudja, mibe hajt bele, és egyáltalán ki tudok-e majd belőle jönni? Viszont olyan lendülettel vágtázunk bele, hogyha még keresztbe állok, akkor is kicsúszunk belőle. Az, hogy a Fiat Punto megy előttünk, ad némi biztonságérzetet. Megy. Egy darabig. Aztán felragad egy bakhátra. Nekem kell lehúzni, mert épp én vagyok kéznél. Nem örömmel, de megoldom. És újra visszamászik, és felakad…….

Ezen már én sem tudok segíteni.

Amúgy mellettünk, a mező balos bekötőútján is balsikerű vállalkozás képében az életéért küzd egy családi kombi. Tolják is, bőgetik is, kapar is. Meg az asszony is biztos kikaparja az ura szemét, csak térjen magához. Egyelőre bele van süllyedve az anyósba, míg az ura küzd a terep-és sárviszonyokkal. Elkaparunk arra is, hátha tudunk segíteni, de annyira csúszkálok, hogy örülök, ha én nem akadok el. A férfinépség állati erővel kilökdösi a kombit a kereszteződésig, aki nyomban kereket old az aszfaltút felé. Az asszony tekintetét felidézve, szerintem aznap már a járdaszegélyre se merészkedtek le. Mi visszacsattogunk a megbakhátaltatott Puntóhoz, aki se fel, se le.

Ez az elmeháborodott kalapos irányba veszi a bakhátat közvetlenül a Punto mellett, és az égig érő dzsindzsáson tőgázzal átvágtatva elé kerül. A szavam bennszakadt. Sőt a motorom is megállt.

Be se indul. Van Allah!

Remélem, a benzinvezetéket akasztotta fel a bakháton, és most ezért nem kapok üzemanyagot! Motorháztető fel, és megy a matekozás. Miért nem jut el benzin a karburátorig? Talán oka volt az előéletemben a lecserélt benzincső és mellőzött benzinszűrőnek?

Hoppá!

Ez a piacvégi guberáló persze nem dob el semmit, gyorsan visszacseréli az ön-és tűzveszélyes gumicsövet, felpumpál, beindít és tűz tovább!

Még sincs Allah!

Legalábbis trabantként megmaradok materialistának. A Fiatosokat cserben-hagyjuk, majd traktor segíti le őket a dombról, mi meg nekivágunk a navigátor utasítása alapján valami sártengernek. Semmi az egész, csak előttem, meg két oldalt van sár! Egy-két beragadt kerekű motoros esik-kel még a környékünkön, ezek se fognak nekünk segíteni, ha elakadunk. A kalapos persze azt képzeli, hogy milyen ügyes, a sártengerben milyen jól kormányoz, közben szervó nélkül észre sem veszi, mikor veszem ki a kezéből az irányítást. Megyek, amerre nekem tetszik. Illetve, amerre könnyebb. Azért vagy kétszer bennem is megfagy a levegő, amikor egy villanyoszlop, vagy egy árokba borulás kézzelfogható közelségbe kerül. Ha végeláthatatlannak tűnik is, egyszer csak véget ér a sáros mező, fellélegzek, látom az aszfaltot, mindjárt vége, és végre kiértünk a szilárdra.

Egy pillanat!

Ez nem lehet igaz!

Keresztbe megyünk az aszfaltúton, és a másik oldalon másik sáros mezőbe csobbanással kezdünk. A kalapos biztos megMETABOND-ozta a reggeli kávéját, mert úgy vezet, mint aki nem normális. Meg van vadulva. Nem érdekli, hogy a vízhőmérőm a pirosba lóg, nem érdekli, hogy tönkre mehetek, szétszakadhatok: üt, vág, űz, nem kímél. Kezdem kapisgálni, miről is beszélt Jolánka. Mit is jelentett Jolánkának a tavalyi itteni verseny?

Leszakadt kipufogó, tönkrement váltó, kihasadt hátsó gumi.

Hát törjön már el bennem is valami! És legyen végre nyugalom!

Budapest-Makó 2015Egyetlen percre állunk csak meg, annyira, hogy direktbe kösse a hűtőventillátoromat. Az se tudjon nyugodni egy percig sem! Viszont a vizem kisvártatva visszahűl üzemi hőmérsékletre. Jobb is, mert a feladatok egyre csak jönnek! Számomra is, meg azért látom, hogy a navigátor kezében szaporán jár a toll, azaz gyűjtjük a feladatmegoldásokat, itt egy számot kell leolvasni valami villanyoszlopról, amott egy nevet valami szobortalapzatról.

Egyre rutinosabb a sofőr és a navigátor együtt, kevesebbet vitáznak és nem minden esetben mennek a kalapos feje után.

Imitt-amott egymást huzigáló terepjárósokkal is találkozunk, nem minden kéttonnás vas marad meg a sártenger tetején. Amikor elkacsázok mellettük a hétszáz kilómmal, van, ahol megtapsolnak. Azért egyedül nem annyira buli a dolog, nincs meg a minimális biztonságérzet sem, hogy baj esetén valaki tud segíteni. Bár visszagondolva az idő távlatában, ez volt a verseny legizgalmasabb szakasza. A későbbiekben ezen a napon becsatlakoztunk a keleti blokk egyik terepjárója, egy Lada Niva után. A játék nem vesztette el teljesen a hangulatát, ahol a Niva elment, ott elmentünk mi is.

Budapest-Makó 2015

De ahol mi elmentünk, abból hiába merítettek más kétkerékhajtásúak bátorságot. Újra összefutottunk a kerülő úton megjelenő Puntóval, de újfent befaragtak a sárral. Vagy volt egy kis, piros Citroen kacsa kisasszony, megpróbált ő is átkelni a nyomaimon, csak sok volt neki együtt az árok, a nádas, a nyomvályú, a sár, és benne a kanyar. Ezt már én is csak nagy nyekkenéssel gólyalábaztam át. Lassan a nap is véget ért, meg is szomjaztam, az ékszíjam is lelazult a sok kínlódástól, elballagtunk hát valami tóparti kempingbe, ráncba szedni magunkat, és pihenni egyet. Én gyakorlatilag ki sem látszottam a sártól, a belsőmben meg a legelképesztőbb káosz uralkodott, az egész napi csúszkálástól, dobálózástól.

Budapest-Makó 2015

A személyzet az éjjel a beltérben aludt, aminek nem különösebben örültem, tekintettel a reggeli ablakpárásodásra.

A másnap is eljött, és azt reméltem, hazamegyünk.

A manót! Kaptunk egy másik itinert, újabb feladatokat, és most másfajta terepet próbálhattam meg.

A homokot.

A homok jó. Ha a homok kemény, és még szűz.

Budapest-Makó 2015Ha viszont már össze van vágva, és le van gyalázva ezernyi terepjáró általi nyomvályúval, akkor az nekem eszményi hely a felakadásra. A fizikát nem lehet megfellebbezni. Ha beleesek egy akkora kátyúba, ami mélyebb, mint a hasmagasságom, akkor a kerekeim a levegőben lógnak, és lehet vonszolni.

Vagy ásni. Vagy mindkettő.

Volt részünk bőven ezekben a mókákban, beletelt a délelőtt, mire elhagytuk azokat a feladatokat, amelyek a homokbuckák között rejtekeztek. Ezen a délelőttön kevesebb feladatot oldottunk meg, de legalább haladtunk. Nem úgy, mint az a terepjáró testvér, akivel útközben találkoztunk. A trélert várta szomorúan, megszakadt a szíve az erőlködéstől. Másik kollégánál a hajtáslánc adta fel a harcot, sőt olyan is volt, aki a másnapi etup-nak neki se vágott, hanem csökkentett üzemmódban hazaballagott. Mi viszont beértünk a célba!

Budapest-Makó 2015

A kalapos persze szivarra gyújt, várjuk a megérdemelt emléklapot, ami sosem érkezik meg. Én átgondolom az elmúlt két napot, lélekben átértékelem a helyzetemet, és ha hazaérek, a keblére borulok Jolánkának.

Igaza volt.

Egyrészt.

Másrészt viszont nagyon élveztem, szégyent nem vallottam tulajdonképpen sehol; abból ítélve, hogy a terepjárók vezetői kezet ráztak az én pilótáimmal. Technikai problémáim nem nagyon,- vagy legalábbis orvosolhatóak voltak, valamint összességében egy izgalmas, látványos kalandon vagyunk túl.

Ide nekem azt a sokat emlegetett

AFRIKÁT!

Budapest-Makó 2015