Legfrissebb Trabant túra: Kaukázusok

Élőszó, avagy emberré válásunk története

A nagy washingtoni törzsfőnök üzenetet küldött arról, hogy meg szeretné vásárolni országunkat. A törzsfőnök biztosít barátságáról és jóindulatáról is. Ez valóban barátságos tőle, hiszen tudjuk, hogy barátságunkra nincs szüksége. De ajánlatodat megfontoljuk, mert tudjuk, ha nem tesszük, a fehér ember fegyverrel veszi majd el földünket. A nagy washingtoni törzsfőnök bízhat Seattle törzsfő szavaiban, oly biztonsággal, mint ahogy fehér testvéreink bízhatnak az évszakok változásában. Szavaim akár a csillagok – ki soha sem alszanak.
Hogyan lehet megvenni vagy eladni az eget, a föld melegét? Idegen gondolat számunkra. Nem a miénk a levegő tisztasága vagy a víztükör csillogása. Hogyan vehetnéd hát meg tőlünk? Csak saját időnkben döntünk magunk.
Ez az egész föld szent az én népemnek. Minden egyes tündöklő fenyőtüske, minden homokpart, sötét erdők minden ködös fátyla, minden tisztás és az összes zümmögő rovar szent népem hagyományában és tudatában. A fákban áramló nedv a rézbőrűek emlékezete.
Halottaid megszűnnek szeretni téged és hazájuk, amint átérnek a sír kapuján és elvándorolnak a csillagok útján. Őket is hamar elfeledik és vissza soha se térnek. A mi halottaink sohase feledik el a gyönyörű világot, amely életet adott nekik.
A föld egy része vagyunk, és egy részünk a föld. Az illatozó virágok nővéreink. A szarvas, a ló, a hatalmas sas – bátyáink. A hegyek, a fű nedvessége, a póni és az ember testének melege – mind ugyanabba a családba tartoznak.
Úgy hát, mikor a nagy washingtoni törzsfőnök tudtunkra adja, hogy meg akarja venni országunkat, sokat kér tőlünk. A nagy törzsfőnök megígéri, hogy szerez nekünk helyet, ahol biztonságban élhetünk magunkban. Ő lesz atyánk, és mi a gyermekei.
De a fehér ember hamar elárasztja majd az országot, ahogy váratlan eső után ellepik a folyók az árkokat.
Nem, nem vagyunk rokonok. Gyermekeink nem játszanak együtt, és időseink nem ugyanazokat a történeteket mesélik.
Ajánlatodat megfontoljuk. De nem lesz könnyű. Hiszen számunkra szent ez a föld. A folyók és patakok csillogó vize nemcsak víz, hanem őseink vére. Ha eladjuk nektek a földet, emlékeznetek kell arra, hogy szent, és meg kell tanítanotok gyermekeiteknek, hogy szent, s hogy a fakó víztükör minden egyes titokzatos visszatükrözése népem életéről és emlékeiről mesél. A víz morajlása atyám és őseim hangja. Testvéreink a folyók, a szomjunkat oltó, a gyermekeinket táplálók. Ha eladjuk nektek a földet, emlékeznetek kell arra, és meg is kell tanítanotok gyermekeiteknek, hogy a folyók testvéreink – és az övéik. Attól fogva úgy kell majd gondoskodnotok a folyókról, mint minden más testvérről.
A rézbőrűek mindig visszahúzódtak a fehérek láttán, ahogy visszahúzódik a hajnali köd az ébredő nap elől. De őseink hamva szent a számunkra, és pihenőhelyük megszentelt föld.
Tudjuk, hogy a fehér ember nem érti szokásainkat. Számára az egyik földdarab olyan, mint a másik. Hiszen éjszaka érkező idegen, aki mindent elrabol a földtől, amire szüksége van. A föld nem testvére, hanem ellensége, s ha kimerítette; továbbáll. Otthagyja ősei sírját, lelkiismeretét ez mégse terheli. Elrabolja gyermekeitől a földet. Az ősök sírja és a gyermekek születési joga feledésbe merül.
Anyját, a földet, és testvérét, az eget úgy kezeli, mint bármit, amit megvesz, kihasznál, elad – akár jószágot vagy tündöklő gyöngyöt. Mohósága egyszer még fölfalja a földet és csak sivatagot hagy maga után.
Szokásaink mások, mint a tieitek. Városaitok látványa gyötri a rézbőrű szemét. De azért van ez talán, mert mit sem érő vademberek vagyunk?
Lehetetlen békére lelni a fehérek városaiban. Nincs hely, ahol levelek tavaszi bomlása vagy rovarszárnyak zümmögése gyönyörködtetné a fület. A városok zaja füleim gyalázata. És mit ér az élet, ha nm hallani a fülemüle hangját vagy a békák beszédét éjjel a tónál? Az indián jobban szereti víztükör felett szél könnyed suttogását s szellő illatát, melyet déli eső tisztított s fenyőillatú.
A levegő drága a rézbőrűnek. Mert minden élő egy légben lélegez – állatok, fák, s emberek. A fehér ember mintha nem törődne a levegővel, melyből lélegzetét veszi. Miként a halott ember se érez szagokat. De ha elhagyjuk földünket, emlékeznetek kell arra, hogy a lég kedves barátunk, s lelkét minden élővel megosztja.
A szél, mely őseink első leheletét adta, utolsó sóhajukat is visszakapja. És a szél gyermekeinket is megajándékozza az élet lelkével.
Ha elfogadom javaslatotokat, teszek egy feltételt. Úgy bánjon a fehér ember állataival, mintha azok testvérei lennének. Vadember vagyok és nem értem, hogy más hozzáállás jó lehetne.
Ezrével látta prériken rohadó bölényeket, melyet fehérek hagytak úgy, miután lelőtték a vonatból. Vadember vagyok, és nem értem, hogyan válhat fontosabbá a füstös vasló a bölénynél, amit mi indiánok csakis azért ölünk meg, hogy megélhetésünket biztosítsuk.
MI is az ember állatok nélkül? Ha minden állat eltűnne, az ember belehalna lelki magányába, mert mindaz, ami az állatokkal történik, sújtja az embert is.
Minden összefügg. Mindaz, ami a földet sújtja, sújtja a föld fiait is.
Meg kell tanítanotok gyermekeiteknek, hogy lábaik alatt a föld őseink hamva. Ahhoz, hogy tiszteletet tanúsítsanak a föld iránt, tudniuk kell, hogy a földet az ősök lelke gazdagítja. Tanítsátok meg gyermekeiteknek azt, amit mi is megtanítottunk a mieinknek, hogy a föld: édesanyánk. Mindaz, ami a földet sújtja, sújtja a föld fiait is. Ha az ember leköpi a földet, magát köpi le.
Ezt tudjuk: nem az emberé a föld. Az ember a földé. Minden összefügg, amint a vér egyesíti a családot. Minden összefügg.
Nem az ember szőtte az életet, a szőttes egy szála vagyunk csupán. Mindazt, amit a szőttes ellen teszünk, magunk ellen tesszük.
Javaslatod elfogadhatónak tűnik, népem – azt hiszem – jóváhagyja majd és visszavonul a rezervátumba, melyet fölajánlottál. Ott majd elzárva, békében élhetünk. Nincs nagy jelentősége annak, hogy fönnmaradó napjainkat hol töltjük el. Nincs sok belőlük. Gyermekeink látták, miként alázták meg és győzték le apáikat. Harcosaink gyalázattá lettek – napjaink hamisak, testüket édes étellel s erős itallal mérgezik.
Még néhány hónap, néhány tél, és a nagy csapatok – melyek egykor ezen a vég nélküli földön vágtáztak vagy boldog otthonokban laktak, Nagy Lélek oltalmában – egyetlen utódja sem gyászol többé annak a népnek a sírjánál, mely valaha hatalmasabb és reménytelibb volt népednél.
De miért is gyászolnám népem időszerűtlen sorsát? Törzs törzset követ, nemzet nemzetet, akár hullámok a vizeken.
Isten hatalmat adott nektek az állatokon, erdőkön, s a rézbőrűeken – oly okból, melyet nem értünk. Talán megértenénk, ha ismernénk a fehérek álmait, ha tudnánk, miféle reményeket adnak tovább gyermekeiknek a hosszú télestéken, milyen látomásokkal ajándékozzák meg őket, hogy megragadhassák jövőbe vetett vágyaikat. De vademberek vagyunk. A fehér ember álmai rejtve maradnak előttünk. S ezért saját utunkat kell választanunk. Hiszen fontos számunkra, hogy minden embernek joga van kívánsága szerint élnie.
De amikor meghal az utolsó rézbőrű, és emléke a préri fölött vonuló felhő árnyéka lesz csupán, népem lelke továbbra is az erdők lakosa marad. Hiszen úgy szeretjük ezt a földet, mint a ma született csecsemő anyja szíve dobbanását.
Ha eladjuk az országot, szeresd, védd, ahogy mi szerettük, védtük! Soha ne feledd, milyen állapotban vetted át tőlünk! És teljes erődből, minden hatalmaddal, teljes szívedből – őrizd meg gyermekeidnek és szeresd, ahogyan Isten mindannyiunkat szeret!
Egyet tudunk, amit talán egyszer a fehérek is felfedeznek. Istenünk ugyanaz az Isten. Azt hiszed, talán éppúgy kisajátíthatod Őt, ahogy földünk örökségére vágysz. De nem teheted! Emberek Istene Ő. És szíve éppúgy dobban a rézbőrűekért, mint a fehérekért. A föld drága számára. És ha megsebezzük a földet, teremtőjét gyalázzuk meg.
Bukásod talán távolinak tűnik, de eljő egész biztosan, mert – még ha Isten vándorolva barátként is beszélgetne vele -, a fehér embert sem kerüli el a közös sors. Talán mindezek ellenére testvérek lehetünk. Meglátjuk…
Piszkold csak tovább ágyadat, és saját piszkod temet be egy éjszaka!
Ha lelőttek minden bölényt, s megszelídítettek minden vadlovat, ha a titokzatos erdők embertől bűzlenek majd és a hömpölygő patakok pletykáló nőktől lesznek teli, hol lesznek a hangafüves pusztaságok?
Oda lesznek!
S hol lesznek a sasok?
Oda vesztek!
Ez lesz az élet vége s a túlélés kezdete!